A Jóga filozófiai alapjai

A lét célja

A jóga megértéséhez szükséges elfogadnunk, hogy a jóga a tudatunk megismerésének és kitágításának egyik lehetősége, amely többezer éves tradícióval bír. Jógáról csak akkor beszélhetünk, ha a jóga gyakorlása során tudatunkkal dolgozunk, egyébként nagyon hatásos testedzés, egészségmegörző módszer csupán. Tradícionális értelemben vett jógázás során, elménk összekapcsolódhat a hatalmas kozmikus energiamezővel és tudatunk egyre jobban megismerhetővé válik és határtalanná tágulhat.

A védikus filozófia szerint, amely azonos a jóga filozófiájával, az anyagvilág létesült, és ennek a létesülésnek végső előfeltétele nem lehet más, mint maga a lét ténye, annak tiszta, tökéletes elve. A védikus bölcselet szerint Brahman nem létezik, mert a létezés már funkció, amelynek előfeltétele a lét, ezért Brahman nem létes, hanem maga a lét, a lét teljessége. A Brahmant leírni csak azzal lehet, hogy mi nem, ezek szerint oszthatatlan, meg nem nyilvánuló, határtalan, kezdet és vég nélküli, elérhetetlen, felfoghatatlan. Brahman kettősség nélküli, hiszen az egy fogalma már határolt, körülzárt, és ahol az egy fogalma jelen van, ott a kettő fogalma is elkerülhetetlenül következik. Amint ez a meg nem nyilvánuló Brahman, a szétterjedő, általa valósuló Mindenségbe (létbe) beleárad, megnyilvánulóvá válik. Ám ez a megnyilvánulás már módosulás, már elhatárolás, noha határai a végtelen, de mégis egy univerzum határai. Isten a létteljesség megnyilvánulása, a teremtés során vállalja az egység korlátozását – ezért áldozat. A létesítésnek ebben az önként vállalt áldozatában villan fel az Istenség megnyilvánulásának leghatalmasabb velejárója, a szeretet.
A legnagyobb téves benyomás az, hogy Isten a világba, a természetbe volna zárva, és ebből következik a többi. Az egyéni életben gyökerező öntudat nagy érzékcsalódása, hogy amit észműködésével felfog, az valóságot jelent, ez a sűrűanyagba öltözött élettudat (Dzsíva, Atman, lélekcsíra) nagy érzékcsalódása (maya – fátyol). Ennek a hamis tudatnak (avidja) következménye, hogy az ember a testi mivoltával azonosítja magát és nem az azt működtető Önvalóval (Atman, Dzsíva), a lélekcsírával.

A teremtés megértéséhez szükséges a karma törvényének megértése. A karma kihat mindenre, ami van és él, legszembeszökőbb módon azonban az emberi lény életében jelenik meg, mert itt az öntudat és az akarat elemei kapcsolódnak vele. Voltaképpen a karma nem más, mint a dharma mindenre kiterjedő elvének gyakorlati, folyamatos megjelenése. A dharma maga az Igazság, maga a törvény, maga a világot fenntartó, alátámasztó rend, az Igaznak, a Valónak az Isteni tevékenységben rejlő elve, a karma pedig ennek az egyetemes igazságtörvénynek a minden részletre kiható alkalmazása. Dharma az a szellemi alapelv vagy finom, átható erő, amely mindennek a mélyén rejlik, mindent fenntart, mindent azzá tesz, ami. A Dharma eszerint a mindenség fenntartó, élettel elárasztó elve, az egyetemes szellemi közeg, amelyben a Brahman, mint Isvara (Isten) megnyilvánul. A Dharma vallássá válhat, és természeti törvények alapjául szolgál. A részletek látszatán túl mindig az egyetemes értelmet közvetíti.

A védikus bölcselet következő fogalma a Dzsíva (Atman, lélekcsíra), amely a felfoghatatlan őseredetből fakadó öntudatot hordozza, s ennek az öntudatnak meg kell ismernie környezetét, a mindenséget. A Dzsíva útja az újraszületések útja, mert a Dzsíva a lét egyik fokozatából a másikba jut, a fokozatok rangsorának mértékét az adja, hogy milyen mértékben tisztul meg az öntudat a leszületések során, hogyan eszmél a Dzsíva egyre világosabban önmagára és a lét értelmére. 14 létforma ismert a leszületések során, és az ember létben, mint létformában jelenik meg az ítélőképesség és szabad akarat. A legmagasabb szellemi fejlődés és tökélesedés csak anyagi testben, emberi létformában érhető el. Az emberi létformába emelkedett és testet öltött Dzsíva már magasabb rendű öntudattal rendelkezik, a szabad akaratot kisebb-nagyobb mértékben érvényesítheti, cselekvéseiben mérlegelni, értékelni tud, már felelős önmagáért és mindenért, amit tesz. Az egyetemes törvényt, a nagy rendet az emberi létforma már fel tudja ismerni, s így a Dharma erkölcsi törvénnyé lesz, ami kérlelhetetlen parancs mert egyetemes erő lévén, megsemmisíti azt, aki ellene szegül.

A lét célja az okulás, a magunk okozta bukásokon és felemelkedéseken keresztül való megismerés és lassú tökéletesedés. A hinduk az erkölcsi Dharma elleni sérelmet, a bűnt sem fogják fel úgy, hogy érte örökké tartó bűnhődés járna, ugyanis véges elhatárolt oknak nem lehet végtelen, örökké tartó okozata. Az erény nem egyéb, mint olyan emberi magatartás vagy cselekedet, amely öntudatosan a Dharma értelmét szolgálja, ezzel egybehangzik, míg a bűn nem más, mint a Dharma tagadása, és ellenszegülés az egyetemes törvénnyel szemben.

A hindu bölcselet mindent, ami szellem vagy szellemi, magas rezgésszámú anyagnak ismer. A szellem minőségi fokban tér el a köznapi értelemben vett anyagtól, a testtől, de végső összetételében nem különbözik.
Egyedül a lélek él, míg a szellem és az ettől csak sűrűségében különböző test csupán csak részesül a létben, amely a léleknek elválaszthatatlan sajátja. A lélek éltető erejének segítségével létesült, alkattá idomult szellemtest közvetlenebbül nyeri a lélek (Atman, Dzsíva) létadó hatását.
A szellemtest tartalmazza és hordozza magában azt a magvat, amely köré létesüléskor felépült az emberi személyiség, az öntudatra ébredt egyéniség csírája. A szellemtest addig él, ameddig fenntartó magja, a Dzsíva (Atman), az öntudat erőörvénylése el nem csendesül. Az öntudat, a belső szellemi magból kifelé árad, a külvilághoz a durvatesten keresztül jut el, megjelenési formája a tökéletes hit és az egyetemes szeretet.

Dr. Daubner Béla

(Forrás: Elixír Magazin 2007. Augusztus, 222. szám, 11. oldal)

Könyvajánló:

Szvámi Véda Bharati: A Hatha Jóga filozófiája
(Philosophy of Hatha Yoga, Himalayan International Institute of Yoga Science and Philosophy 1998 / Filosz Kiadó 2006)
Baktay Ervin: India bölcsessége - Szanátana Dharma: Az Örök Törvény
(Könyvfakasztó Kiadó, 2006)
Kaczvinszky József: Kelet Világossága I-III.
(Kötet Kiadó 1995)

Jóga pszichológia

Akadály vagy híd?

A jóga pszichológiájában központi helyet foglal el az az elmélet miszerint az ember esetében több különböző létezési szint van és mindegyik képes megfigyelni és ellenőrizni az alatta levőt. A jóga és a meditáció feladata e magasabb szintek szisztematikus felfedezése, fejlesztése és a velük való kísérletezés.

Öt fő szint különböztethető meg, ezeket „burkoknak” nevezik, minden burok (kosha) beborítja és elhomályosítja a szubtilisabb, vagyis finomabb tudatszintet, amit magában foglal. Ez az öt szint vagy burok átíveli az emberi természet teljes spektrumát. Az általuk formált folytonosság egyfajta lépcsőzetes létrát alkot, ami minden fejlődés és növekedés alapja. Ebbe a keretbe belefér a fejlődéselmélet, terápiás folyamat, vallás és művészet minden aspektusa ami az ember magasabb képességeinek kibontakoztatására koncentrál.

Az elme a jóga gyakorló szemében nemcsak akadály, amit le kell győzni a tudatosság eléréséhez, hanem egyben a híd is, melyen keresztül elérheti ezt a megszokott tudatosságon túli tudatosságot. Az emberben nemcsak a szokás programok és kondicionáltság nagy variációi állnak fenn, hanem olyan működési szintek is léteznek, melyek programokat hozhatnak létre, vagy az alkalmazott programot megváltoztathatják.

A jógik sokat tanulmányozták az ösztönös oldalukat, négy ösztönös vagy primitív késztetést fogalmaztak meg. Ezek az evés, a szex, az alvás és az önvédelem szükséglete. Az ember képes előre megszerezni azt, amire szüksége lesz, nem kell megvárni az ösztönök sürgető jelzéseit. Ezzel felszabadul az automatikus reakciók uralma alól, képes ellenőrizni viselkedését és nagyobb fokú szabadságra tesz szert. A választás, a szabadság és az ellenőrzés új éberségi szintet jelent, egy következő lépcsőfokot a következő tudatszintek hierarchiájában. A létezésnek ezt a szintjét elmének nevezzük, mely képes önmagát tudatosítani, és felkészülni a jövőre.

A Gjána Jóga rendszere dolgozta ki legjobban a pszichológiai folyamatokat. E rendszer szerint a normális tudatállapotban az elme három fő funkciót tölt be. Az „alacsonyabb értelem” (manasz) az a rész, amely legközvetlenebb kapcsolatban áll az érzékszerveken keresztül beérkező adatokkal. Összegyűjti az érzékelési adatokat, mind az öt érzékelésből és mozgásos reakciókkal koordinálja őket. Felveszi az észleléseket, és pillanatról pillanatra változik. Mivel rengeteg külső behatás éri, az alsóbb értelmet folyamatosan elárasztják az adatok. Az alacsonyabb értelem kijelzi az érzéki behatásokat, és emléknyomokat is képes tárolni, ezért a korábbi tapasztalatokat képes a mozgásos válaszokban hasznosítani. Ezt az alacsonyabb értelmet vagy elmét a jógában manasznak nevezik.

A manaszban megjelenő adatok értelmes használata két másik funkciótól függ. Ezek közül az első az énség (Ahamkára). A manasz nem hordozza az öntudatosság érzetét. A természethez és az érzékelhető jelenségek áramlatához kötődik. Automatikusan felveszi az érzékelési adatokat, és automatikusan reagál a szokások vagy ösztönök alapján. Az „Én” érzete adja meg a képességet, hogy elhatároljuk önmagunkat a jelenségek áramlatától, és úgy gondoljunk magunkra, mint individuális lényekre. És itt belép az a fejlődési lépés, hogy a gondolatok az én gondolataim.

Amikor az érzéki behatások megérkeznek az alsó érzékelő motorikus tudaton keresztül, ez az Énség (ahamkára - én csinálom, én csináló) alakítja át őket személyes élménnyé azzal, hogy az egyéni létfelfogáshoz rendeli őket. Az Énség az elkülönülés érzetét adja a világ többi részétől, az elhatároltság és egyediség érzését kelti. Ez a terület határozza meg, hogy az érzékelési adatok és az emlékek közül mi az „én”, mivel tudok azonosulni. Ez a szubjektivitás tulajdonsága. Felveszi, ami beáramlik, és egyfajta énség érzékelésben engedi ki. Tehát összegezve: amint egy beérkező érzékelés megjelenik a manaszban, vagy a manasz képernyőjén, és az énséghez kapcsolódik, döntéseket kell hozni, bizonyos ítéleteket kell alkotni és egyes esetekben választ kell kibocsájtani. Ez a különbségtétel vagy ítélkezés a harmadik fő funkció. Felbecsüli a helyzetet és bizonyos cselekvések mellett dönt. E döntési képességet a jóga pszichológiában buddhinak nevezik. Ez a „koronaékszer” a megkülönböztetés és a megértés. A buddhi tehát egy speciális intelligenciát vagy bölcsességet jelent. Ez a három funkció /adatgyűjtés, személyesség élménye és döntési képesség/ alkotja a jógában az elme fogalmát, és központi helyet foglal el a jóga pszichológiában.

Egymással együttműködő tevékenységük hozza létre azt, amit mi „normál éber tudatállapotként” ismerünk. Együttesen alkotják az „elmét”, az elme azon részét amelynek tudatában vagyunk. A három funkció a jóga filozófiában /manasz, ahamkara és buddhi/ és a jóga pszichológiájában együttesen alkotja a „belső eszköztárat”. Ezzel a három alapvető struktúrával több más struktúra áll kapcsolatban, amely körülveszi és támogatja a három működését. Ezek egyike a memóriabank vagy csitta, amely elsősorban a tudatos szférán kívül fekszik. Ez az elmúlt benyomások és tapasztalatok tárháza. Innen bugyborékolnak fel a különféle emlékek az alacsonyabb elme képernyőjére. E belső mentális komponensekhez képest kívül helyezkedik el az öt érzék (hallás, látás, ízlelés, tapintás, térérzés), mely betáplálja az adatokat, amit a manasz regisztrál. Az összetett elme másik oldalán található az emberi tudat legbensőbb vagy legmagasabb szintje. Ezt többféleképp nevezik: Self, Purusa, Brahman, Átman, vagy Dzsíva a különféle iskolák szerint. Ez a kulcs a jóga pszichológiájához, mert e tudatszint elérése köré szerveződik maga a gyakorlás. Ez egyben a legmagasabb tudatállapot és a psziché legbensőbb központja.

Gondoljuk át az elme működését: az érzékelő, motorikus elme /manasz/ nem képes értékelni az információt, amit begyűjt, egyre többet és többet vesz fel. Begyűjti az érzékszervek információt, és a szokások vagy ösztönök szintjén reagál. Sem a szokások, sem az ösztönök nem jelentenek értékelést, így a megítélés vagy különbségtétel meghaladja a manasz képességét. A buddhi a különbségtétel ereje, ő az, aki döntéseket hoz. A manasz véghezviszi a parancsait, összhangba hoz egy reakciót azzal az érzéki benyomással, amit befogadott. Az olyan dolgok, mint a tervezés, vágyakozás, emlékezés, vonzódás, hála, szexuális impulzusok, szégyen, félelem, szeretet, kötődés, gyűlölés, féltékenység, harag, és így tovább, mind az alacsonyabb elme a manasz jelenségei.

Mindig a buddhi dönti el, hogy enged-e az impulzusnak vagy sem. Azt mondhatjuk, hogy a tervezés elsősorban a manasz funkciója, bár a terv magját, a lényegi döntést a buddhi hozza meg. A manasz önmagában nem képes döntést hozni. Az alacsonyabb elme /manasz/ fő feladata, hogy az információ beérkezzen, és a cselekvés ahhoz mérten simán végbemenjen. Felsőbb parancs hiányában azonban szokások alapján reagál, vagy mindent összekavar. Amennyiben az emberben gyenge és fejletlen a buddhi, olyan mértékben térítik el a benyomásokra és körülményekre adott reakciói.

A válaszreakcióinkat érzelmi behatások színezik. A tetteket az impulzusok és a múltból eredő kondicionáltság határozzák meg. Ahogy azonban a tiszta buddhi fokozatosan felbukkan, meghozza azt a képességet, hogy kilépjünk a külső behatások által irányítottság köréből. Amint a Buddhi egyre kifinomultabbá válik, egyre inkább képes lesz független és kreatív döntéseket hozni. Amikor az alacsonyabb értelem vagy elme nem vesz fel folyamatosan érzéki benyomásokat, akkor nyitottá válik a belülről érkező impulzusokra.

A manasz mögött húzódik az emlékek tengere a múlt tapasztalatainak nyomaival. A benyomásoknak ez a tárháza /csitta/ az az alap, vagy mentális áramlat, melyben az elme fennmaradó része működik. A csitta tehát az alapelem, melyből kiemelkedik a mentális tevékenység. Ez a modern pszichológiában a tudattalannak felel meg, ez az a terület, amely kívül esik az éber tudatosság mezején. A tudat minden eleme, a buddhi, a döntéshozás képessége, az ahamkára, az Énség, Én-csináló vagy identitás, sőt még a manasz is, az érzékelő motorikus elme, ebből a csittának nevezett alapból emelkedik ki. A csitta azonban két funkcióval bír. Passzív befogadó szerepe mellett van egy aktívabb oldala is. Amikor a külső benyomások becsapódnak, akkor bizonyos ösztönös reakciókkal vagy primitív késztetésekkel reagál. Ezekből keletkeznek az érzelmek.

Dr. Daubner Béla

(Forrás: Elixír Magazin, 2007. Augusztus, 222. szám, 12-13. oldal)

Könyvajánló:

Szvámi Ráma, Rudolph Ballentine, Szvámi Adzsaja: Jóga és Pszichoterápia
(Yoga and Psychotherapy, the evolution of consciousness, Himalayan International Institute of Yoga Science and Philosophy 1976 / Mandala-Véda Könyvkiadó 2006)

Rádzsa Jóga

Rádzsa Jóga – a királyi út

Van valami a gondolaton túl, amivel a tudat azonosul. Ha ezzel nem vagyunk tisztában, naivan azt gondoljuk, hogy azok a gondolatok vagyunk, amiket gondolunk. Patandzsáli azonban azt állítja, hogy lényegileg különbözünk gondolatainktól, éppen ezért megfigyelhetjük őket.

A legátfogóbb és legtudományosabb jóga rendszer a Rádzsa Jóga a „királyi út”. Ezt a rendszert a bölcs Patandzsáli kódolta, aki több mint kétezer évvel ezelőtt leírta a Jóga Szútrákat. Astanga jógának is nevezik, illetve „nyolcfokú létrának”, mivel egy nyolc-fázisú rendszerről van szó, mely elvezet az uralomhoz működésünk minden aspektusa fölött.

Patandzsáli rendszerében a tudatot egy tóhoz hasonlítják. Mint a víz, benne van a nyugalom és kristályos tisztaság lehetősége, azonban a gondolatok a „tudat módosulásai” felkavarják, aktivitásba lendítik, és elhomályosítják igazi természetét. E gondolatokat vagy módosulásokat vrittiknek nevezik, és a tó felszínén megjelenő hullámokhoz hasonlítják. Eredhetnek a tó mélyéről /emlékek/ vagy a külvilágból érkező hatások eredményeképpen /érzéki benyomások/. Amikor a hullámok megnyugszanak, a víz tisztává válik, és a legmélyebb szintekig átlátható. Ha tökéletesítjük a lenyugvás folyamatát, a víz tökéletesen átlátszó, és a belső ember (Atman, Önvaló, Dzsíva, lélekcsíra), a legmagasabb tudatállapot nyilvánvalóvá válik. A jóga alapvetően a gondolat folyamatok /vrittik/ feletti tudatos ellenőrzés kifejlesztése. Amikor ez megtörténik, akkor a gondolatok mögött húzódó tudat láthatóvá válik. Többé nem homályosítják el a gondolatok és mentális változások. Ezt megelőzően a tudat a gondolatokkal azonosítja önmagát, és az ember automatikusan levonja a következtetést, hogy a gondolataival azonos.

A gondolatok feletti tudatos ellenőrzés kifejlesztése az elme megszelídítésén keresztül történhet. Az elménk azonban nagyon összetett, trükkös és vad. Éppúgy, mint egy vadló. Az elmével is hasonlóan türelmesen kell bánnunk ha meg akarjuk szelidíteni. Először elkerítünk számára egy akkora területet ahol még szabadnak érzi magát, bármit megtehet amihez csak kedve van, ám nem teljesen szabad, hiszen ott van a kerítés, a keret amin belül mozoghat. Ez a gyakorlás. Ahogy a gyakorlásunk fokozatosan egyre rendszeresebbé, hosszabbá és mélyebbé tud válni, úgy szűkítjük lépésről-lépésre azt a területet amelyen belül az elme csaponghat. Amikor elérjük azt a szintet, hogy a teljes területet amelyet az elménk bejár láthatjuk, nem csinálunk mást csupán egyre éberebben és tudatosabban megfigyeljük. Ismerkedünk, barátkozunk vele de nem kényszerítjük semmire. Türelmesnek kell lennünk. Ez egy hosszú folyamat de amikor kellően megismertük a szokásait, reakcióit és működését akkor képesek leszünk megszelidíteni, idővel felülni a hátára és meglovagolni.

Ha folyamatosan fejlesztjük a gondolatoktól való elkülönülés képességét, a tudat folyamatosan fejlődik. Ehhez Patandzsáli egy szisztematikus és részletes utat jelöl ki az ilyen önuralom eléréséhez. Röviden ezt az utat astanga /nyolc-rétű/ jógának illetve újabban Rádzsa Jógának /a királyi útnak/ nevezik.

Az első két lépés e nyolc lépcsős úton tíz szokást és életstílust foglal magában, melyek minimumra csökkentik a testet és az elmét zavaró tényezőket /jáma, nijáma/. A jámák /önmegtartóztatások/ között található az ahimsza /erőszakmentesség/, a szatja /igazság/, az asztéja /becsületesség/, a brahmacsarja /tudatos önkontroll/ és az aparigraha /ragaszkodésnélküliség/. A jámák közül a legfontosabb az ahimszá, az erőszakmentesség. Az összes többi ebben gyökeredzik. Az ahimsza elfordulás a hajlamtól, hogy megsebezzünk, vagy megsértsünk bármely élőlényt, bármely módon, bármely időben. A mentális szándék is erőszak. A mentális aktivitás megszűnése a sértés vagy ártás irányában – ez az ahimszá. Ha ez megvalósul, az összes többi is kifejlődik. Ha mélyen a lényünkké tesszük, hogy ne ártsunk se másnak - se önmagunknak, sem tettekben, sem szóban, sem gondolatban, akkor ebből az energiából kivirágzik az igazmondás, az egyöntetűség, a hitelesség, az önuralom, a féltékenységtől és az irigységtől való mentesség, a megbocsátás, a szerénység, a megbízhatóság, a jótékonyság, az önzetlenség, a becsületesség, a tudatos önkontroll, a mohóságtól, sóvárgástól, birtokvágytól és függéstől való szabadság és a ragaszkodás nélküliség.

A niyámák közé tartozik a saucsa /tisztaság/, a szantósa /megelégedettség, megnyugvás, elfogadás/, a tapaszja /mértékletesség, egyszerűség, fegyelmezettség/, a szvádhjája /önismeret/ és az Isvára pranidhána /igaz hit, önátadás/

Napjaink fogyasztói társadalmában és kultúrájában a fenteikeben felsoroltaktól eltérő értékek között szocializálódunk, ezért nyugaton a „nyolclépcsős” jóga a harmadik lépcsővel – az ászanával kezdődik, az előző két lépcső pedig a folyamatos gyakorlás és a fejlődés hatására tud egyre magasabb szinteken, fokozatosan megvalósulni.

Az ászana a testtartás. A testtartás tökéletessé tétele. A tökéletes póz szilárd és kényelmes. Egy ingatag tartás nem ászana. Egy kényelmetlen tartás nem ászana. Az ászanát a pránajáma követi, amely a negyedik lépcső. Itt az energia burokkal való munkán van a hangsúly, amely elvezet a prána uralásához.

A pránajáma a prána kiterjesztése A légzést használjuk az elme kicselezésére, úgy, hogy elkezdjük egyenletesen áramoltatni. Az emberek nem tapasztalják meg a pránát, mivel a test sejtjei, szervei, az izmok, ízületek, végtagok és szervek világában élnek. A légzés a csali a prána számára és a tudat számára, mert amikor a légzés egyenletesen kezd áramlani, a prána automatikusan szintén egyenletes áramlásúvá válik, és lassan megtapasztalhatói, hogy mi is a prána igazából.

A 8 lépcső ötödik fázisában megtanuljuk szabályozni az érzékszervi benyomásokat /pratjahára/, hogy az érzékszervektől érkező behatásoktól elvágjuk magunkat, így semmi sem zavarja az elmét önmaga megfigyelésében. A tudat, amely lecsendesedett, és amely csendes is maradt, megnyugtatja az érzékeket addig a pontig, ahol többé már nem kapcsolódnak a tárgyaikhoz, és ezáltal visszaolvadnak a tudat csendesség-természetébe – ez a pratjáhára. Az eddig felsorolt első öt lépcsőt nevezi a jóga a külső ágnak, míg a további három lépcső a belső ág.

Az utolsó három lépcsőfokon a gyakorló megtanulja egy pontban összpontosítani és koncentrálni elméjét. Lénye durvább vonatkozásait képes ellenőrizni, a viselkedést, a testet, az energiát és az érzékeket megtanulta uralni, a tanítvány most már készen áll arra, hogy közvetlenül a gondolatok uralására koncentráljon, melyek betörnek elméjébe, és megzavarják azt. Ezt a munkát három lépésben lehet megvalósítani: dhárana /koncentráció/, dhyána /meditáció/ és végül a szamádhi /legmagasabb tudatállapot /, a tiszta tudat.

A jóga vallástól, hittől és kultúrától független gyakorlati és tapasztalati rendszer amely bárki számára megtapasztalható. Természetesen mindenki azon a szinten képes tapasztalatokat szerezni ahol a saját útján éppen tart, ám a jóga felfogása szerint nem az a lényeges hogy éppen hol tartunk a fejlődés útján, hanem az, hogy haladunk-e. Ha haladunk, saját tempókban és lépéseinkkel – bámilyen lassan és kicsiny lépésekkel is - akkor fejlődünk, ha megállunk akkor elakadtunk.

„Bontsd szét személyedet és beléd tódul a világ.
Bontsd szét a személyeddé vált világot és beléd tódul a teljesség.”
Weöres Sándor

Márk Tamás

(Forrás: Elixír Magazin, 2007. Augusztus, 222. szám, 18-19. oldal)

Könyvajánló:

Baktay Ervin: A diadalmas jóga – rádzsa jóga a megismerés és önuralom tana
(Szukits Könyvkiadó, 2001)